Titanic

Szeretettel köszöntelek a Titanic közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Linkek - 6 db

Üdvözlettel,
Bús Boglárka
Titanic vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Titanic közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Linkek - 6 db

Üdvözlettel,
Bús Boglárka
Titanic vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Titanic közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Linkek - 6 db

Üdvözlettel,
Bús Boglárka
Titanic vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Titanic közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Linkek - 6 db

Üdvözlettel,
Bús Boglárka
Titanic vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

  •  

Köszöntő

7286_7034941_n

Kiskorom óta vonz a Titanic titka és a vele kapcsolatos hírek,információk és minden!Remélem neked is lesz valami újdonság amit még eddig nem tudtál róla! Kellemes böngészést!

Elindult a Titanic

Itt fognak megjelenni a közösség kiemelt tartalmai: hírek új videókról, képekről, és más tartalmakról.

N_noprofileimg_female_71

Huszti Hedvig

Csatlakozott: 5 éve

N_noprofileimg_male_71

Sipos Norbert

Csatlakozott: 8 éve

161690_41806_tiny

Váradi Antal

Csatlakozott: 8 éve

Titanic

Eseménynaptár

2019 Október

H K S C P S V
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

A Titanic pusztulása

A csodahajó

A Titanic bizonyos értelemben még inkább "elsüllyeszthetetlennek" bizonyult, mint amilyennek a White Star Line hajóstársaság hirdette. Hatvannégy év telt el a jéghegy és az úszó csoda végzetes találkozása óta, de mit sem csökkent az érdeklődés a gigász iránt, amely azon a végzetes éjszakán a tenger fenekére süllyedt.
Különösen áll ez arra a huszonegy esztendőre, amely könyvem első megjelenése óta telt el. Önjelölt pályázók terveket hoztak nyilvánosságra a hajótest kiemelésére, egy vállalkozó szellemű gyáros pedig a Titanic modelljét készül piacra dobni. A Titanic Történelmi Emlékbizottság él és virul, sőt minden igényt megpróbál kielégíteni, az autókra ragasztható jelszavaktól a ritka kiadványok új kiadásáig, s az utóbbiak valóban igen értékesek is a komoly kutatók számára. 1955 óta négy könyv jelent meg a katasztrófáról, és az elpusztult óceánjáró számtalan film és televíziós játék sztárja volt. A Titanic szinte magától értetődően bukkant fel az "Urak és cselédek" (Upstairs, Downstairs) című népszerű televíziós sorozatban, amely olyan érzékeny módon adta vissza a századforduló hangulatát.
A szomorú esemény vonzereje ma is univerzális. A társadalomtörténészek számára az óriás hajó mikrokozmoszként tükrözi századunk második évtizedét. A hajózás rajongóinak ez a hajótörés felülmúlhatatlan csúcspont. Az emberi természet kutatóinak kimeríthetetlen laboratórium. A nosztalgiára hajlamosak az eseményben a varázsos tegnapot látják. Az álmodozók azon töprengenek, hogyan is történhetett volna másként.
Minden korosztály a mai napig érdeklődik a tragédia iránt. Az idők során érkeztek levelek kilencvenévesnél is idősebb agg olvasóktól, csakúgy, mint tíz év alatti gyerekektől. Apróbb javításoktól eltekintve, a szöveg változatlan maradt. További huszonegy esztendő meggyőzött arról, hogy minden csakis úgy történhetett, ahogy elmondtam. A Californian nevű hajóval kapcsolatos védőbeszédeket figyelmesen elolvastam, és felülbíráltam eredeti forrásaimat; figyelembe vettem a brit és az amerikai vizsgáló bizottságok elé tárt tanúvallomásokat és e testületek megállapításait. A harmadik tiszt emlékezései, valamint a korabeli újságcikkek a hajótulajdonost védelmükbe vették, én mindamellett meg vagyok győződve róla, hogy a bizonyítékok súlya erősen terhelő.
Így állunk hát. Az a megjegyzés, amely az eredeti kiadásban olvasható, ma is áll: elsietett véleményt mondani erről a hihetetlen éjszakáról - valóban nagy könnyelműség.

Water Lord - 1976 január

Egy prófécia

1898-ban jelent meg egy Morgan Robertson nevű nagyon szegény író regénye arról az atlanti óriásgőzösről, amely olyan hatalmas, hogy akkorát még nem is építettek a világon. Robertson előkelő, gazdag, vidám utasokkal népesítette be képzelet szülte hajóját, amely aztán egy fagyos áprilisi éjszakán jéghegybe ütközik és elpusztul. Ez valamiképpen mindennek a hiábavalóságát példázza, s az író "Hiábavalóság" címmel publikálta regényét M. F. Mansfield kiadásában.
Tizennégy évvel később a White Star Line brit hajózási vállalat gőzöst épített, amely rendkívüli módon hasonlított a Robertson regényében szereplő hajóra. Az új óceánjáró vízkiszorítása 66 000 tonna volt, Robertsoné 70 000 tonna. A valóságos hajó hossza 882,5 láb, a regénybelié 800 láb. Mindkettő 3000 ember befogadására alkalmas, de egyiken sem volt több, mint az utaslétszám kis töredéke részére elegendő mentőcsónak. Ám úgy tűnt, ez nem számít, hiszen mindkét hajót "elsüllyeszthetetlennek" mondották.
A valóságos hajó 1912. április 10-én futott ki első útjára Southamptonból New York felé. Fedélzetén őrizték Omar Khajjam "Rubáját"-jának egy felbecsülhetetlen értékű példányát, az utasok életét pedig a biztosító együttvéve 250 millió dollárra becsülte. A hajó átkelés közben egy fagyos áprilisi éjszakán jéghegybe ütközött és elsüllyedt. Robertson hajójának neve Titan, az "igazit" Titanicnak keresztelték. Könyvünk az igazi hajó utolsó éjszakáját beszéli el.



Vissza Belfastba?

Magasan, a White Star Line Titanic nevű óceánjárója árbockosarában Frederick Fleet őrszolgálatos kifelé kémlelt a ragyogó, csillagos éjszakába. Csendesség, mindenütt tiszta idő és keserves hideg. A Hold nem sütött, de a felhőtlen égbolton tündököltek a csillagok. Olyan volt az Atlanti-óceán, akár a csiszolt tükör; később azt mondták a szemtanúk, hogy sohasem látták még ilyen simának a vizet.
Ötödik éjszakája volt ez a Titanic első, felavató útjának New York felé, és máris vitán felül állt: a Titanic nemcsak a legnagyobb, hanem a legpompásabb hajója is a világnak. Pompázatosak voltak még az utasok kutyái is. John Jacob Astor magával vitte Kittyt, kedves airedale terrierjét, a híres könyvkiadó dinasztia sarja, Henry Sleeper Harper díjnyertes pincsijét, Szun Jat-szent, a philadelphiai bankár, Robert W. Daniel egy Angliában vásárolt remek francia bulldoggal utazott. Kutyavásár ügyében járt odaát a washingtoni Clarence Moore is, de a híres loudouni hajtóvadászatra beszerzett ötven pár angol kopó nem ezen a hajón kelt át Amerikába.
Nem az őrszem, Frederik Fleet világa volt ez. Fleetet, a Titanicon szolgálatot teljesítő hat őrszem egyikét nem érdekelték az utasok problémái. Az őrszemeket úgy nevezik: a "hajó szemei", és éppen ezen az éjszakán Fleet azt az utasítást kapta, elsősorban arra ügyeljen, nem lát-e jéghegyet.
Nos jó, eddig nem volt semmi baj. Este tízkor állt szolgálatba, egy-két szót váltott társával, Reginald Lee-vel a jéghegy-problémáról Később még a hidegről is elbeszélgettek, de a két matróz többnyire szótlanul bámult ki a sötétségbe.
Most, hogy vége felé járt a szolgálat, még mindig nem történt semmi rendellenes. Éjszaka, csillagok, csípős hideg, az árbocmerevítő kötelek között fütyült a szél, amint a Titanic 22,5 csomós sebességgel rohant a nyugodt, fekete vízen. Vasárnap este 11.40 volt, 1912. április 14-én.
És most Fleet hirtelen észrevett valamit, közvetlen a hajóorr előtt, a sötétségnél is sötétebb tömeget. Először aprónak látta (úgy gondolta, akkora lehet, mint két összetolt asztal), de minden pillanatban nagyobb lett és egyre közeledett. Fleet ekkor háromszor megkongatta az árbockosár harangját, jelezve a veszélyt, bal kezével pedig már fel is ragadta a telefont és a parancsnoki hidat hívta.
- Mit látott? - kérdezte egy higgadt hang a vonal végén. - Jéghegyet, közvetlenül előttünk - válaszolt Fleet.
- Köszönöm - vette tudomásul a hang tárgyilagosan. Ennyi volt az egész párbeszéd.
Ezután harminchét másodpercig szótlanul állt egymás mellett Fleet és Lee, figyelve, amint közelebb sodródik a jéghegy. Már szinte nekiütköztek, de a hajó még mindig nyílegyenesen rohant. A jéghegy csillogva tornyosult az előfedélzet fölé és a két őrszem már felkészült rá, hogy összeütköznek. Ám ekkor - szinte csodálatos módon - az orr lassan balra fordult. Az utolsó pillanatban tehát az orrtőke szabad vizet ért, és a jéghegy sebesen elsodródott jobb felé. Fleet úgy látta, hajszálon múlt, de megúszták.
Ugyanekkor George Thomas Rowe fedélzetmester a Titanic hátsó fedélzetén állt őrségen. Számára is eseménytelen volt ez az éjszaka - semmi, csak a tenger, a csillagok és a csípős hideg. De amint a fedélzeten járkált, feltűnt neki valami, amit társaival úgy szokott nevezni: "pofaszakálla nőtt" a lámpáknak - apró jégszilánkok, por finomságú szemcsék lebegtek az éjben, megtörve a fedélzeti lámpák fényét, millió színben tündökölve.
Rowe hirtelen úgy érezte, hogy különös rándulás töri meg a gépek egyenletes ritmusát. Olyan volt ez, mintha jó erősen súrolták volna egy dokk vagy móló oldalát. Rowe mereven bámult előre ... és akkor, mintha kifeszített vitorlákkal hajó siklott volna el mellettük jobb felől. Csak most látta a fedélzetmester, hogy jéghegy az, amely vagy száz lábnyira tornyosul a vízszint fölé. A következő pillanatban már el is tűnt, elnyelte a sötétség a hajó mögött.
A D fedélzet mélyén, az első osztályú ebédlőszalonban a hajószemélyzet négy tagja ült körül egy asztalt. Az utolsó turnus már régen elvonult és üres volt a hatalmas, fehér tapétás helyiség, csak ez a négy steward tartózkodott ott. Most ők vacsoráztak és azzal töltötték a szabad idejüket, amivel a szolgálaton kívüli pincérek általában - az utasakról pletykáltak.
S amint ott beszélgettek, súrlódó neszt hallottak valahonnan a hajó mélyéről. Nem volt erős zaj, de ahhoz elég hangos, hogy abbamaradjon a beszélgetés és megzörrenjen a másnapi reggelihez kikészített ezüst evőeszköz.
James Johnson hajópincér tudta, mi az. Fölismerte azt a fajta rázkódást, ami megreszketteti a hajót, amikor letörik az egyik hajtócsavar szárnya, és azt is tudta, ha valóban a hajócsavar sérült meg, akkor vissza kell fordulniuk Belfastba, a Harland és Wolff hajógyárba, ott bőven lesz szabad ideje mindnyájuknak. Egyik társa hasonlóképpen vélekedett, sőt vidáman mondta is: "Megyünk vissza Belfastba!"
A hajótathoz közeli konyhában Walter Belford, az éjszakás pékmester másnapra készítette a süteményt. (A cukrászkülönlegességek alkotásának tiszte a nappali műszak előjoga volt.) A zökkenés Belfordot sokkal jobban fölkavarta, mint Johnson hajópincért - talán azért, mert egy tepsi kifli lezuhant a tűzhelyről és szanaszét szóródott a padlón.
Az utasok is megérezték kabinjukban a rázkódást, és mindegyikük valami átélt dologhoz próbálta kapcsolni az élményt. Marguerite Frölicher, egy fiatal svájci lány, aki apját kísérte üzleti útján, felriadt álmából. Félálomban azt hitte, a Zürichi-tavon jár valamelyik kis fehér átkelőhajón - csak nem koccantak a mólóhoz? Halkan motyogott magában: "Ejnye, de furcsa ... máris kikötünk!"
Arthur Godfrey Peuchen őrnagy éppen vetkőzni kezdett; ő úgy vélte, jókora hullám csapódott a hajó oldalához. Mrs. J. Stuart White az ágya szélén ült és éppen a lámpát akarta lekapcsolni, amikor olyan hangot hallott, mintha "ezer játékgolyó gurulna a hajó gyomrában". Lady Cosmo Duff Gordon is a rázkódásra ébredt, ő olyasfélét érzett, "mintha egy óriás végighúzta volna az ujját a hajó oldalán". Mrs. John Jacob Astor arra gondolt, talán a konyhában történhetett baj.
Volt, aki erősebbnek, volt aki gyengébbnek vélte a zökkenést. Mrs. Albert Caldwell úgy próbálta leírni ezt az érzést, mintha egy szuka rázná a szájában a kölykét. Mrs. Walter B. Stephensonnak az első iszonyú földlökés jutott az eszébe, mert átélte a földrengést San Franciscóban -, de aztán megállapította magában: ez sokkal kevésbé ijesztő. Mrs. E. D. Appleton tulajdonképpen nem érezte a remegést a hajótestben, csak valami nagyon kellemetlen csikorgó hangot hallott, mint amikor hosszú csíkot hasítanak le egy vég vászonból. J. Bruce Ismay sokkal idegesebb lett. Ügyvezető igazgatója lévén a White Star Line hajózási vállalatnak, ünnepélyes hangulatban indult el a Titanic első útjára. Most, hogy felijedt álmából B fedélzeti luxuslakosztályában, biztosra vette, hogy a hajó nekiütközött valaminek, de nem sejtette, mi lehetett az.
Néhány utas viszont már tudta a választ. Mr. és Mrs. George A. Harder, egy fiatal nászutaspár odalent az E 50-es kabinban még ébren volt, amikor az ütközés tompa hangját meghallották. Belereszketett az egész óriás, aztán "dübörgő, súrlódó hang" hallatszott a hajó oldala felől. Harder kiugrott az ágyból és a kajütablakhoz rohant. Kinézett, s az üvegen át látta, hogy jégfal sodródik el előtte.
Ugyanígy járt James N. McGough, a philadelphiai Gimbels áruház ügynöke is, csakhogy neki sokkal nyugtalanítóbb élményben volt része: az ő ablaka nyitva állt, és amint a jéghegy súrolta a hajót, kabinja teleszóródott jégszilánkokkal.
Csakúgy, mint McGough, a Titanic legtöbb utasa lefeküdt már. Ezen a csendes, hideg vasárnap estén leginkább a barátságos fekvőhely vonzotta az embereket. De azért akadt néhány megrögzött vén tengerjáró utas, aki még fenn volt. Szokás szerint az A fedélzeten gyűltek össze, az első osztályú dohányzóteremben.
És mint rendesen, vegyes társaság verődött össze. Az egyik asztalnál Archie Butt ült, Taft elnök segédtisztje. Clarence Moore, a nagy kutyaszakértő és vásárló, Harry Widener, a philadelphiai villamosvasút-király fia, valamint William Carter, az is a villamosszakmából. Éppen a végére értek a vacsorának, melyet Widener apja adott a hajó parancsnoka, Edward J. Smith kapitány tiszteletére. A kapitány korán visszavonult, a hölgyektől is búcsút vettek már, és a férfiak most élvezettel pöfékelték utolsó szivarjukat, mielőtt maguk is nyugovóra térnek. A társalgás ide-oda csapongott, a politikáról Clarence Moore Nyugat-Virginiában viselt dolgaira tértek, arra az időre, amikor meginterjúvolta a hírhedt öreg hegyirablót, Anse Hatfieldet.
Egy másik bőrfotelba temetkezve Spencer V. Silverthorne, a St. Louis-i Nugent nagyáruház ifjú bevásárlója a "Virginiai" című legfrissebb bestsellert olvasta. A közelében Lucien P. Smith (ugyancsak Philadelphiából) három franciával igyekezett megértetni magát egy bridzsparti közben.
A sarokasztalnál a hajó aranyifjai jóval zajosabb bridzspartit játszottak. Ezek a gazdag fiatalok jobban kedvelték a mozgalmasabb Café Parisient, a B fedélzeten, egy szinttel lejjebb, és korábban ez az este sem volt kivétel. De a párizsi café annyira lehűlt, hogy a lányok még éjfél előtt elköszöntek, a fiatalemberek pedig betértek a dohányzóba egy lefekvés előtti itókára. A társaság legnagyobb része a megszokott whiskyt itta, jéggel és szódával. Hugh Woolner, az angol szobrász fia forró whiskyt rendelt vízzel, Hokan Björnström Steffanson főhadnagy, a washingtoni állomáshelyére készülő fiatal svéd katonai attasé pedig forró limonádét szopogatott.
Valaki előkerített egy csomag kártyát és miközben jóízűen nevetgélve játszottak, hirtelen felfigyeltek a súrlódó hangra. Nem rémültek meg, de azért mindenki felkapta a fejét ... Mr. Silverthorne előrehajolt a fotelban, és valami megjegyzést tett. A következő pillanatban a dohányzó pincére és Silverthorne talpra ugrott ... ki a hátsó ajtón ... át a pálmakerten ... és máris kint voltak a fedélzeten. Még idejében érkeztek, hogy láthassák a hajó jobb oldalán elsodródó jéghegyet, amely valamivel magasabbra emelkedett a fedélzetnél. Amint elúszott mellettük, láthatták, hogy jégszilánkok pattannak le róla és szóródnak a vízbe.
A többiek csak most tódultak kifelé a dohányzóból. Hugh Woolner, amikor kilépett a fedélzetre, férfihangot hallott, ezeket a szavakat: - Jéghegynek ütköztünk ... ott úszik, ni!
Woolner összehúzott szemmel meredt a sötétségbe. Vagy 150 yardnyira a hajótat mögött még látta a jéghegy körvonalait, amely a csillagfényes égbolt hátterében feketén meredt a magasba. Aztán beleolvadt az éjszakába.
Az izgalom hamarosan lecsillapult. A Titanic rendületlenül siklott tovább, és olyan kegyetlen hideg volt odakint, hogy senki sem maradt tovább a szabadban. A társaság lassan visszaszállingózott. Woolner felvette a lapjait és folytatódott a bridzsparti. Aki utolsónak húzta be maga után a dohányzó ajtaját, most felfigyelt: mintha megálltak volna a gépek.
Nem tévedett. A parancsnoki hídon William M. Murdoch első tiszt éppen "stop"-ra állította a gépvezénylő karját. Murdoch állt ügyeletes tisztként a hídon, az ő dolga volt intézkedni, amikor Fleet telefonon jelentette a veszélyt. Azóta csak egyetlen feszült perc telt el ... parancs Hitchens kormányosnak, hogy fordítsa a kormánykereket erősen jobb felé ... utasítás a gépvezénylőn : "teljes erővel hátra!" ... a kapcsoló elfordítása a vízkamrák ajtajának lezárására - utána harminchét másodperc várakozás, visszafojtott lélegzettel.
És most már bizonyos volt, hogy késő. Amint azt a súrlódó zörejt meghallotta, Smith kapitány felrohant a parancsnoki hídra a kormányosfülke melletti kabinjából.
- Mi volt az, Mr Murdoch? - kérdezte.
- Jéghegy, uram. Erősen jobbra kormányoztattam, visszamenetbe állíttattam a gépeket, aztán erősen balra, hogy kikerüljem, de túlságosan közel volt, nem tehettem többet.
- Zárassa le a vízkamrák biztonsági ajtóit!
- Már lezárattam!
Csukva is voltak, annak rendje-módja szerint. Odalent, a 6-os számú kazánházban Fred Barrett fűtő beszélgetett James Hesketh másodgépmesterrel, amikor a vészcsengő megszólalt és kigyulladt a vörös fény a hajótathoz vezető vízelzáró ajtó fölött. Egy figyelmeztető kiáltás, egy fülsiketítő reccsenés - és úgy tűnt, mintha a hajó egész jobb fele lehasadt volna. Özönlött be a tengervíz a csövek és a széncsúszdák között, s a két ember átugrott, mielőtt még az elzáróajtók leereszkedtek volna.
Barrett épp ilyen vészhelyzetet talált az 5-ös számú kazánházban is, ahová most bemenekült. A hasadék, vagy két lábnyira a lezárt ajtó fölött, az 5-ös kazánházra is átterjedt, széles sugárban áradt be rajta a tengervíz. George Cavell fűtő éppen a közvetlen közelében ásta ki magát egy szénhalom alól, amely a zökkenéskor rázuhant a tárolóból. Egy másik kazánfűtő gyászos képpel bámult a felborult fazékra, amelyben a levesét melegítette.
A többi kazánház a hajótat közelében száraz volt, de a kép nagyjából hasonló ... emberek tápászkodtak fel, kiáltoztak, egymást kérdezgették, mi történt? El sem tudták képzelni. Eddig valóságos élvezet volt a Titanicon szolgálni. Új hajó az első útján, még minden csillog-villog rajta. George Kemish kazánfűtő így emlékezett rá: "Jó munka volt ... egészen más, mint amihez a régi hajókon hozzászoktunk. .. az ember ott majd megszakadt a munkában, és majd megsült a forróságtól."
A fűtőknek nem volt más dolguk, csak arra kellett ügyelniük, hogy a kazánok meg legyenek rakva. Nem kellett piszkavassal, tisztítórúddal bajlódni. Ezen a vasárnap estén is kényelmesen üldögéltek az emberek felfordított vödrökön, talicskákon, és beszélgettek, pletykálkodtak, várakozva, míg megkezdődik az éjféltől reggel négyig tartó műszak.
És akkor hirtelen az a rázkódás ... a recsegő, súrlódó hang ... a vészjelzők őrjítő csörgése ... a záróajtók csapódása. Az emberek el sem tudták képzelni, mi történhetett ... fölröppent a hír, hogy a hajó Új-Fundland partjain zátonyra futott. Sokan még akkor is ezt hitték, amikor berohant egy kazánfűtő, és azt kiabálta: "Megette a fene, jéghegybe ütköztünk!"

Vagy tíz mérfölddel távolabb Charles Victor Graves harmadik tiszt a Leyland Line Californian nevű óceánjárójának parancsnoki hídján állt. Hajója Londonból Bostonba tartott. Lassan cammogó, hatezer tonnás teherhajó volt, negyvenhét utas befogadására is alkalmas, de éppen egyet sem szállított. Ezen a vasárnap estén 10.30-kor megálltak, mert teljesen körülfogta őket a víz színén sodródó úszójég.
Groves 11.10 tájban észlelte egy nagy sebességgel jobb felől, keleti irányból haladó másik hajó lámpasorát. A hajó gyorsan elhagyta az álló Californiant; a hosszú fedélzeti lámpasor után ítélve óriás utasszállító lehetett. 11.30-kor Groves kopogott a navigációs fülke üvegajtaján, és jelentést tett Stanley Lord kapitánynak az ismeretlen hajóról. Lord azt ajánlotta, vegyék fel a kapcsolatot morzelámpajelzéssel a másik hajóval, Groves pedig megtette az előkészületeket.
11.40 körül aztán észrevette, hogy a nagy hajó hirtelen megáll és lámpáinak legnagyobb része kialszik. Ez nemigen lepte meg Grovest. Szolgált a távol-keleti kereskedelmi hajózásban, ahol éjfélkor rendszerint eloltották a fedélzeti világítást, ezzel is siettetve az utasokat, hogy térjenek nyugovóra. Talán még mindig égnek a lámpák, csak most, mivel a hajó élesen elfordult, nem oldalról látja az óceánjárót.

"Valami jéghegyről beszélnek, asszonyom"

Mintha mi sem történt volna, Fleet őrszem folytatta szolgálatát, Mrs. Astor visszafeküdt az ágyba, Steffanson főhadnagy pedig leült forró limonádéja mellé.
A másodosztályú dohányzó pincére, James Witter néhány utas kérésére elindult, hogy kinyomozza, mi volt az a recsegés. Két asztalnál kártyáztak, de a játékosok fel se néztek a lapjaikból. A White Star Line egyébként nem engedélyezte, hogy az utasok vasárnap kártyázzanak, ezen az estén tehát szerették volna kihasználni a főpincér nem várt engedékenységét.
Aznap este a másodosztályú társalgóban senki sem kért könyvet a könyvtárostól, így aztán az csendesen rendezgette előző napi kölcsönkártyáit az asztalnál.
A luxuskabinokhoz vezető hosszú fehér folyosókon nem hallatszott más, csak a fülkékből kiszűrődő beszélgetés, távolról néha valamelyik fedélzeti tálalóhelyiség ajtajának csapódása, egyszer-egyszer magas sarkú cipő nem sietős kopogása. Csupa megszokott zörej éjszaka egy óceánjárón.
Minden teljesen normálisnak látszott - de azért mégsem egészen. A tizenhét éves Jack Thayer most ért vissza B fedélzeti kabinjába, miután jó éjszakát kívánt szüleinek, Mr. és Mrs. John B. Thayernek, Philadelphiából. Egymásból nyíló luxuskabinokban utaztak Thayerék, amint az Thayer úr pozíciójához illett, ő ugyanis a Pennsylvania Vasúttársaság második alelnöke volt. Az ifjú Jack éppen begombolta pizsamakabátját, amikor észrevette, hogy a félig nyitott kajütablakon beáramló levegő állandó zümmögése hirtelen abbamaradt.
Az alatta levő fedélzeten Mr. és Mrs. Henry B. Harris kártyázott; dupla canfieldet játszottak. Mr. Harris, broadwayi színházi producer, holtfáradt volt, felesége pedig a napokban törte el a karját. Alig szóltak egymáshoz; az asszony a szekrénybe akasztott ruháit nézegette, ahogy a hajó ringása szerint ütemesen himbálóznak az akasztón. Most feltűnt neki, hogy a himbálózás hirtelen megszűnt.
Még egy emelettel alább, Lawrence Beesley, a Dulwich College ifjú fizikatanára másodosztályú fülkéjében olvasott az ágyban és élvezte matracának táncos ringását. Egyszerre megszűnt a ringás. A faépítmény nyikorgása, a gépek távoli, ritmikus dobogása, az A fedélzeti előcsarnok üvegkupolájának szüntelen zörgése - egyszóval a hajó ismert hangjai és zörejei mind megszűntek: a Titanic hirtelen leállt. Az utasokat minden zökkenésnél jobban nyugtalanította ez a váratlan csend.
A stewardok hívócsengői berregni kezdtek, de ők mit is mondhattak volna?
- Miért álltunk meg? - szólított meg a folyosón Lawrence Beesley egy mellette elhaladó pincért. - Nem tudom, uram - felelte az -, de úgy gondolom, semmi különös.
Az acélmágnás család sarja, Mrs. Arthur Ryerson valamivel többet tudott meg.
- Valami jéghegyről beszélnek, asszonyom - közölte vele Bishop hajópincér. - Leálltunk, hogy neki ne ütközzünk. - Amíg Victorine, francia szobalánya ott álldogált a háttérben, Mrs. Ryerson azt fontolgatta, mit tegyen. Férje most alszik először jól, amióta útnak indultak; nem akarta fölkelteni. Odalépett a tengerre nyíló nagy, szögletes ablakhoz. Nem látott egyebet, csak nyugodt tengert, csodaszép, csillagos, csendes éjszakát. Úgy döntött, hogy nem kelti fel a férjét.
Mások viszont nem voltak hajlandók egyszerűen napirendre térni a dolog fölött. Azzal az ideges kíváncsisággal, amely hosszabb hajóúton mindenkit hatalmába kerít, a Titanic utasai közül is többen elindultak kideríteni, mi is történt tulajdonképpen.
C 51-es számú lakosztályában Archibald Gracie ezredes (műkedvelő hadtörténész, szenvedélyét a West Point-i katonai akadémián betöltött állása, valamint függetlenséget biztosító jövedelme tette lehetővé), megfontoltan meleg alsóneműt, hosszú harisnyát, cipőt, nadrágot, Norfolk-viharkabátot öltött magára, majd egyenesen megindult a csónakfedélzetre. Az ifjú Jack Thayer egyszerűen felöltőt vetett a vállára, a pizsamája fölé, azután beszólt a szüleinek, hogy fölmegy, "megnézni a mókát".
Odafönt mókát ugyan nemigen láthatott, de veszedelemre utaló jelt sem. A felfedező útra érkezettek céltalanul lődörögtek a fedélzeten, vagy a korlátnál állva meredtek az éjszakába, valami jelét keresték, mi a baj. A Titanic aléltan himbálózott a vízen, négy óriás kéménye közül három vadul dohogva okádta a füstöt; belereszketett a csendes, csillagos éj. Egyébként minden normálisnak tűnt. A csónakfedélzeten, a hajó tatja táján idősebb házaspár sétált karonfogva, észre sem véve a bodor füstfelhőt, sem a kis csoportokban ődöngő utasokat.
Keserves hideg volt, látni pedig olyan keveset lehetett, hogy legtöbben bementek megint. Betértek az A fedélzet pompás előcsarnokába, és láthatták, hogy igen sokan felkeltek ugyan, de inkább odabent maradtak a melegben.



Eléggé különös képet nyújtottak így együtt. Öltözékük szerfölött vegyes: fürdőköpeny, estélyi ruha, bunda, magas nyakú pulóver, teljes összevisszaságban. A helyszín is hasonlóképpen vegyes. Odafönt az óriási üvegkupola, a tekintélyes tölgyfaburkolat a falakon, a pompás kovácsoltvas szalagékítményes balusztrádok, és minderre egy valószínűtlen falióra tekint alá, amelyet két bronz nimfa ékesít jelképesen: a Tisztességet és a Dicsőséget ábrázolva, amint megkoronázzák az Időt.
- Néhány óra, és megyünk is szépen tovább - magyarázta egy pincér George Harder első osztályú utasnak.
- Úgy látszik, elvesztettünk egy propellert, de így legalább több időnk lesz a bridzshez - szólt oda Howard Case, a Vacuum Oil londoni igazgatója Fred Seward New York-i ügyvédnek. Lehetséges, hogy Mr. Case Johnson pincér felvilágosítására alapítatta elméletét, arra a stewardéra, aki még mindig a belfasti vakációban reménykedett. De a legtöbb utas ekkorra már megbízhatóbb információkat szerzett.
- Képzeld csak - mondta izgatottan Harvey Collyer a feleségének, amint visszatért kabinjukba, miután körüljárta a fedélzetet -, képzeld, jéghegybe ütköztünk. Mégpedig nagyba - de semmi veszély. Az egyik tiszt mondta nekem. - A Collyer házaspár másodosztályon utazott Angliából a közelmúltban vásárolt gyümölcsös farmjukra, az Idaho állambeli Fayette Valley-be. Nem volt tapasztalatuk az Atlanti-óceánon, különben talán nyugtalanította volna az értesülés Mrs. Collyert, de hát olyan bőséges volt aznap a vacsora, hogy mindössze azt kérdezte a férjétől, a többiek meg vannak-e ijedve, s amikor a férje nemmel válaszolt, nyugodtan visszafeküdt az ágyába.
Hasonlóképpen higgadtnak tűnt a multimilliomos John Astor is. Felfedező útjáról visszatérve lakosztályába, elmondta feleségének, hogy a hajó jéghegybe ütközött, de nem látszik vészesnek a helyzet. Mivel nagyon nyugodtnak látszott, Mrs. Astor sem izgatta magát.
- Mit mondanak, mi a baj? - kérdezte William T. Stead. Ez az úr tekintélyes spiritualista filozófus, bibliakutató, reformátor és szerkesztő volt. Individualista mivoltához úgy illett, hogy szinte szándékosan később érkezzék a fedélzetre, mint mások.
- Jéghegyek - válaszolta röviden Frank Millet, a híres amerikai festő. - Hát - vonogatta erre a vállát Stead -, úgy látom, nincs komoly baj ; visszamegyek a kabinomba, olvasni.
A Michigan állambeli Dowagiacból való Dickinson Bishop házaspár ugyanígy reagált, amikor a fedélzeti hajópincér megnyugtatóan közölte velük: - Nekimentünk egy kis jégtáblának, de már elúszott. - Bishopék erre visszatértek luxuskabinjukba és újra levetkőztek. Mr. Bishop könyvet vett elő és olvasni kezdett, de hamarosan abbahagyta, mert kopogtattak az ajtón. Mr. Albert A. Stewart volt az, a temperamentumos öregúr, akinek a Barnum és Bailey cirkuszban jelentős érdekeltsége volt.
- Jöjjenek ki, szórakozni!
Mások is erre gondoltak. Peter Daly első osztályú utas hallotta, hogy egy fiatal hölgy a barátnőjét szólítja: - Gyere, nézzük már meg azt a jéghegyet - ilyet még úgysem láttunk.
A másodosztályú dohányzóban valaki tréfásan megkérdezte, nem kaphat-e jeget a szódás whiskyjéhez - de csakis a jéghegyből.
Hogyne kaphatott volna! Amikor a Titanic horzsolta, több tonna jégszilánk hullott a jobb oldali mélyített fedélzetre, pontosan az előárboccal szemben. Ez volt a harmadosztályú szórakozóhelyiség, és a fedélköz utasai hamarosan felfedezték a beszóródott jeget. Natalie Wick B fedélzeti kabinjából jól láthatta, amint a tréfásabb kedvűek jégdarabokkal dobálják egymást.
A jég hamarosan valóságos turistaattrakcióvá lett. Arthur Godfrey Peuchen őrnagy, a középkorú torontói gyógyszergyáros megragadta az alkalmat, hogy bekopogtasson nála is előkelőbb honfitársához, Charles M. Hayshez, a Grand Trunk Vasúttársaság elnökéhez. - Mr. Hays - szólt be hozzá -, látta már a jeget?
Amikor Mr. Hays nemmel válaszolt, Peuchen tovább invitálta.
- Amennyiben érdekli a dolog, felkísérem a fedélzetre, és megmutatom önnek. - Így aztán felmentek az A fedélzetre, onnan tekintettek alá a "jéglabdázó" fedélköziekre.
Hogy jégdarabhoz jusson valaki, nem maradt sokáig a fedélközi utasok privilégiuma. Gracie ezredes éppen megállt az A fedélzet előcsarnokában, amikor valaki hirtelen megérintette a vállát. Clinch Smith volt, a közismert New York-i társasági figura, aki sok mindent megélt már, többek közt azt is, hogy Stanford White asztalánál vacsorázott azon az estén, amikor ezt az urat Harry K. Thaw agyonlőtte. - Akar egy emléktárgyat? - kérdezte Smith. Kinyitotta ökölbe szorított kezét: egy lapos jégdarab feküdt a tenyerén. Zsebóra formájú volt.
Másokat is elkapott a gyűjtőszenvedély. John Poingdestre, első osztályú matróz is felszedett egy darabot és körbemutogatta a legénységi étkezőben. Valamelyik fedélközi utas megajándékozta Boxhall negyedik tisztet egy mosdótál méretű jégdarabbal. Walter Hurst fűtő félálomban hevert az ágyán, amikor belépett a vele egy kabinban utazó apósa és jókora darab jeget hajított Hurst fekvőhelyére. A pincérek szállásán egy utas teáscsésze nagyságú jeget hordozott körbe, s azt mondta F. Dent Ray hajópincérnek: - Elöl tonnaszám hever a jég!
- Nem baj - ásított Ray -, nem fáj az senkinek! - azzal befordult, hogy tovább aludjon.
Henry Samuel Etches első osztályú hajópincért valamivel jobban érdekelte a dolog. Az összeütközés idején nem volt szolgálatban, most hát elindult az E fedélzet szűk átjárófolyosóján, hogy körülnézzen, amikor szembetalálkozott egy fedélközi utassal. Mielőtt Etches bármit is szólt volna, az utas, mintha csak vitáztak volna a jégről, ledobott a deszkapadlóra egy jókora jégdarabot s odakiáltotta: - No, most már elhiszi?
Hamarosan nyugtalanítóbb jelei mutatkoztak, hogy azért még sincs minden rendben. 11.50-kor, vagyis tíz perccel az összeütközés után, különös dolgok voltak láthatók és hallhatók az első tíz vízelzáró rekeszben; ezekből összesen tizenhat volt a Titanicon.
Samuel Hemming szerelő fekvőhelyén pihentében szokatlan sziszegő hangra lett figyelmes az orr-rekesz felől. Felugrott és amennyire lehetett, közeledett a hang forrása felé, és megállapította, hogy levegő szivárog az orr-rekeszbe abból a helyiségből, amelyben a horgonyláncokat tárolják. Jóval lejjebb olyan erővel tört fel a tengervíz, hogy az óriási nyomás kiszorította a levegőt a helyiségből.
A tat felé eső következő rekeszben, ahol a fűtők szállása és az 1-es hombárszád volt, Charles Hendrickson főfűtőt is megriasztotta valami furcsa hang. De itt nem levegő okozta, hanem maga a víz. Hendrickson lenézett a csigalépcsőre. A lépcső ahhoz a folyosóhoz vezetett, amely a fűtők szállásától a kazánházhoz vitt, és elképedve látta, hogy zöldes tengervíz örvénylik a rácsos öntöttvas lépcsők körül.
Carl Johnson fedélközi utasnak ennél is megdöbbentőbb élményben volt része a harmadik rekeszben. Az övé volt az egyik legolcsóbb szállás a hajón, a legmélyebb ponton, közvetlenül az orrtőke mellett. Johnson felkelt, hogy megnézze, mi az a nagy nyüzsgés az ajtaja előtt, s azt tapasztalta, hogy víz szivárog be a kabinjába, már egész tócsa van a lába alatt. Gyorsan öltözni kezdett, de mire magára kapta a ruhát, már a cipőjét is elborította a víz. Tárgyilagosan megállapította, hogy egyenletes tempóban terjed a padlón. Szomszédja, Daniel Buckley kissé lassabban reagált, mire felugrott a fekvőhelyéről és öltözködni kezdett, már bokáig tocsogott a vízben.

A negyedik rekeszben dolgozó öt postahivatalnok még több vizet látott. Két szinten helyezkedett el a Titanic postahivatala; a postát az első osztályú poggyásszal együtt a legalsó fedélzeten tárolták és pontosan fölötte, a G fedélzeten osztályozták. A két szintet széles lépcsőfeljáró kötötte össze, amely tovább vezetett fölfelé, az F, valamint a többi fedélzethez. Öt percen belül a víz a postatisztviselők térdéig ért, akik erre kétszáz postazsákot hurcoltak fel a felső szintre, biztonságba helyezvén őket a szárazabb helyiségben.
Kár volt a fáradságért - újabb öt perc sem telt bele, a víz elöntötte az összekötő lépcsőt és már nyaldosta a G fedélzetet. A tisztviselők kénytelenek voltak elhagyni a postásszobát, felmentek az F fedélzetre.
A lépcsősor tetejéről egy házaspár nézett le rájuk. A New York-i Norman Chambers és felesége a nagy járás-kelésre jött ki a kabinjából. Most Chambersék a postatisztviselőkkel együtt szemlélték a helyszínt, tréfálkoztak a vízben úszó poggyászon, meg azon, hogy mi marad azokból a levelekből, amelyek most már a postafülkében lebegtek a víz színén.
Időnként mások is csatlakoztak hozzájuk, többek közt Boxhall negyedik tiszt, Wheat hajópincér, sőt egy ízben maga Smith kapitány. De a Chambers házaspár egyiküktől sem hallott olyasmit, ami szerint veszélyes lenne a helyzet.
Az orrtőkétől számított ötödik zárórekeszben volt a 6-os számú kazánház. Itt ugrott át Barrett kazánfűtő és Hesketh másodgépmester a vízelzáró ajtón, mielőtt az lecsapódott volna. Társaik kénytelenek voltak létrákon felkapaszkodni a felsőbb fedélzetekre. Némelyek fent maradtak, mások egy perc múlva újra leereszkedtek a szárazon maradt helyiségbe.
Kiáltások hallatszottak: - Szelepeket elzárni! Tüzeket eloltani! - George Beauchamp kazánfűtő éppen a tüzet táplálta, amikor a víz az ajtó alatt meg a padlóréseken át beáradt. Öt percen belül már derékig ért, feketén és olajosan csillogott a szénportól meg a gépolajtól. A gőztől fojtogató lett a levegő. Beauchamp kazánfűtőnek fogalma sem volt róla, ki kiáltotta a megnyugtató szavakat: - Semmi baj! - Annyira megkönnyebbült, hogy nem is érdekelte, ki szólt, amikor sietve elindult felfelé a létrán, ezúttal utoljára.
Hátrább Hesketh másodgépmester, immár a vízelzáró ajtó száraz felén, azon erőlködött, hogy normális helyzetet teremtsen az 5-ös számú kazánházban. A tengervíz még mindig befelé zúdult a csukott ajtó közelében keletkezett kétlábnyi résen, de Harvey és Wilson segédgépmester bekapcsolt egy szivattyút, amely a víz szintje fölött működött.
Néhány percig a fűtők tétlenül nézték, amint a gépmesterek a szivattyúkkal vesződnek, de most telefonáltak nekik a gépházból, hogy menjenek a csónakfedélzetre. Egymás után másztak fel a mentőlétrákon, ám a parancsnoki hídról ismét visszarendelték őket, mire egy darabig ott ődöngtek az E fedélzet személyzeti vaslépcsője körül; föl-le - így labdázott velük a hajóóriás bürokráciája; maguk sem tudták, mit tegyenek.
Eközben az 5-ös számú kazánházban kialudt a világítás és Harvey gépmester parancsot adott a mögötte álló Barrett fűtőnek, hogy hozzon kézilámpásokat a tatból. Az átjáró ajtók már mind zárva voltak: Barrettnek tehát fel kellett másznia a mentőlétrán, átmenni a túloldalra és ott lejönni. Mire visszaérkezett, rendbehozták a világítást és nem volt szükség a lámpásokra.
Harvey most azt mondta Barrettnek, le kell zárni a kazánokat; erős nyomás keletkezett ugyanis, amikor a hajó teljes gőzzel haladt; a gőz ugyan megnyitotta a biztonsági szelepeket, de most kezdte szétfeszíteni a hegesztéseket. Barrett ismét felkúszott a létrán és összeterelt vagy tizenöt-húsz fűtőt az E fedélzetre. Valamennyien leereszkedtek és locsolni kezdték a tüzeket. Kifeszíteni a kazánokat, megakadályozni a gőz kitörését, ez kemény munka volt. Kemish fűtő a mai napig is emlegeti: "Pokoli munka volt kioltani a tüzeket..."
Gőzfelhők gomolyogtak a kazánházban, az emberekről dőlt a verejték. De lassánként helyreállt a rend. A világítás működött, a helyiségben nem állt a víz, és úgy látszott, legalábbis az 5-ösben minden úgy megy, amint mennie kell. A bizakodás légköre kerekedett felül, de közben elterjedt a híre, hogy a tizenkettőtől négyig őrséget tartó emberek felvitték fekvőhelyüket a sétafedélzetre, mert kabinjaikat elöntötte a víz. A nyolctól tizenkettőig soros őrség kis szünetet tartott a munkában, gondolták, jó hecc az egész és tiszta szívből kacagtak.

Smith kapitány a parancsnoki hídon megpróbálta áttekinteni a helyzetet. Ó volt a legtapasztaltabb tengeri medve a hajón: harmincnyolc esztendeje teljesített szolgálatot a White Star társaságnál. Több volt rangidős kapitánynál: szakállas pátriárka, a személyzet és az utasok egyaránt tisztelettel néztek fel rá. Szeretetre méltó minden vonatkozásban, az állhatatosság és a finom előzékenység mintaképe. De főként: született vezető. Amikor az összeütközés után felérkezett a kormányosfülkébe, csak addig időzött odabenn, amíg átment a parancsnoki híd jobb oldalára, hogy meggyőződjék róla, láthatóe még a jéghegy. Murdoch első tiszt és Boxhall negyedik tiszt követte az "öreget", így hát hárman kémlelték a sötétséget. Boxhall messze, a hajó mögött még látni vélt valami sötét árnyékot, de nem volt benne bizonyos, jól látja-e.
Ettől fogva mindenki tette a dolgát. Smith kapitány elküldte Boxhallt, tartson gyors szemlét az egész hajón. Az végigment a fedélközön, ameddig csak lehetett, pár perc múlva már vissza is érkezett és jelentette: sérülésnek semmi nyoma. (Ez volt az utolsó jó hír, amit Smith kapitány azon az éjszakán hallott.)
De a kapitány még mindig aggódott, s most ezzel fordult Boxhallhoz: - Menjen le, keresse meg az ácsot, mondja meg neki, lásson hozzá azonnal a rés kijavításához. Boxhall még le sem érkezett a létrán, beleütközött J. Hutchinson hajóácsba, aki fölfelé igyekezett lélekszakadva. Annyira sietett, hogy alig tudta kinyögni: - Rohamosan árad be a vízi - Az ács sarkában nyomakodott fel a hídra Jago Smith postaalkalmazott, belőle is szinte kirobbant a jelentés: - A postahelyiség gyorsan telik vízzel!
Bruce Ismay érkezett most a hídra. Pizsamája fölé rántotta öltönyét, posztópapucsot húzott, úgy rohant fel megkérdezni, nincs-e valami jelentenivaló a társaság elnökének. Smith kapitány közölte, hogy jéghegybe ütköztek. Ismay megkérdezte: - Ön szerint komolyan megsérült a hajó? - Csönd. Majd lassan így felelt a kapitány: - Sajnos, azt hiszem, igen!
Hamarosan ki is derült, hogy valóban súlyos a helyzet. Üzentek a Harland és Wolff hajógyár ügyvezető igazgatójáért, Thomas Andrewsért. Andrews a Titanic konstruktőreként vett részt a hajó első útján, hogy nyomban helyrehozza a legkisebb rendellenességet, ami útközben esetleg mutatkozik. Ha valaki, ő bizonyára fel tudja mérni a helyzetet.
Andrews valóban rendkívüli ember volt. Mint a hajó építője, persze ismerte a Titanic minden porcikáját. De ennél is többet tudott. Akár lényeges dolgokról, akár semmiségről volt szó, mindent érdemesnek tartott, hogy foglalkozzék vele. Szinte azt is előre tudta, hogy bizonyos szituációkra hogyan reagál az óriás. Úgy értett a hajókhoz, mint egynémely zsoké a lóhoz.
De ugyanígy ismerte a hajósembereket is. Ha valamilyen problémájuk volt, a matrózok és tisztjeik is Andrewshoz fordultak. Egyik este Murdoch, az első tiszt azzal a panasszal állított be hozzá, hogy Wilde főtiszt fölülbírálta egyik utasítását. Másnap néhány stewardess kapott hajba, és úgy fordultak hozzá, mint valami felsőbb ítélőszékhez, tegyen igazságot közöttük. Aznap Charles Joughin, a pékség vezetője külön neki sütött egy kenyércsodát. Eddig a napig Andrews útja rutinjellegű volt. Egész nap járta a hajót és kötegekre menő jegyzetet készített. Este háromnegyed hétkor átöltözött a vacsorához (rendszerint a hajóorvossal, az idős dr. O'Loughlinnal vacsorázott). Aztán visszatért A 36-os számú luxuskabinjába, ahol oszlopokban álltak a tervrajzok, mappák, tengerészeti térképek, kékmásolatok. Jegyzeteit összegezve ilyenkor dolgozta ki javaslatait.
Aznap este is megszokott problémákkal keresték fel eddig: nem működik kifogástalanul az étterem konyhájának sütője, a hajóstiszteknek fenntartott sétafedélzet mozaikborításának színezése túl sötét, a luxuskabinokban túl sok a csavar a kalapoknak való fogasokon. Ezenkívül azt tervezték, hogy az írószoba egy részét két luxuskabinná alakítják. Eredetileg ugyanis az írószobát részben arra a célra akarták használni, hogy a hölgyek vacsora után oda vonuljanak vissza. De hát a huszadik században a hölgyek többé nem óhajtanak visszavonulni vacsora után. Írószobának kisebb helyiség is megteszi.
Andrews, munkájába mélyedve, nemigen hallotta az ominózus reccsenést, és csak akkor hagyta ott a tervrajzait, amikor megérkezett Smith kapitány üzenete, hogy szíveskedjék a parancsnoki hídra fáradni.
Néhány perccel később Andrews a kapitánnyal kettesben indult szemleútra. A személyzeti lépcsőn mentek le, hogy minél kisebb feltűnést keltsenek. Bejárták a folyosók labirintusát a legalsó szintig, elhaladtak a vízzel megtelő postafülke mellett, majd a teniszszoba előtt, ahol a tengervíz már elöntötte a padlót.
Visszafelé menet a parancsnoki hídra, a két komoly ember átvágott az A fedélzet előcsarnokán, amelyet most zsúfolásig megtöltöttek az ideges utasok. Mindenki a két férfi arcáról próbált leolvasni valamit: rosszat vagy jót. Mindhiába, arcizmuk sem rándult.
A személyzetnek azonban nem minden tagja volt ilyen fegyelmezett. Mrs. Henry Sleeper Harper a D 60-asból például arra kérte dr. O'Loughlint, hogy beteg férjét ne engedje felkelni az ágyból, mire az öreg doktor felkiáltott: - Azt hallom a matrózoktól, hogy a bőröndök vízben úszkálnak a poggyászraktárban. Jobb, ha fölmennek a fedélzetre.
A C 91-esben tartózkodott Elizabeth Shutes, a fiatal. nevelőnő, a gondjaira bízott tizenkilenc éves Margaret Grahammel. Látta, hogy egy tiszt halad el a kabinjuk előtt. Miss Shutes megkérdezte tőle, veszélyben vannak-e. A tiszt derűs nemmel válaszolt. A nevelőnő aztán meghallotta, hogy távolabb a hallban ugyanez a tiszt hangosan mondja valakinek: - Egy darabig még megakadályozzuk a vízbetörést!
Az E fedélzet szolgálati átjárójában senki sem kérdezett semmit. Ez a széles folyosó volt a legrövidebb összekötő út a hajó egyik végétől a másikig; a tisztek Park Lane-nek becézték, a legénység Scotland Roadként emlegette. Most lökdösődő, egymást taszigáló utasokkal volt tele. Ide szorultak a 6-os számú kazánház fűtői, de a fedélközi utasok voltak többségben. Ezek lassan utat törtek maguknak a hajó tatja felé, dobozokkal, táskákkal, némelyik még hajóbőröndöt is cipelt.
Nekik mondani sem kellett, mi a baj. Akinek odalent volt a szállása, a hajó jobb oldalán, annak az összeütközés nem "halk súrlódó hang" volt, hanem iszonyatos dübörgés; nyomban kiugrottak az ágyból.
Mrs. Celiney Yasbeck, ötven napja férjezett fiatalasszony, urával együtt kirohant a folyosóra. Nem tették meg a kerülőt a fedélzeten át, innen egyszerűen lenézve láthatták, hogy mi történt. Úgy, amint voltak, hálóruhában, elszaladtak egy ajtóig, amely lefelé nyílt a kazánházakra, és lenéztek. Gépészek küszködtek odalenn, megkísérelték beindítani a szivattyúkat. A Yasbeck házaspár nem nézelődött tovább : rohantak vissza a kabinjukba - öltözni.
Fönn, az A fedélzeten Lawrence Beesley másodosztályú utas különös dologra lett figyelmes. Megindult lefelé, a kabinjához vezető lépcsőn, és ekkor határozottan úgy érezte, hogy a "lépcsőkkel valami nincsen rendben". Látszólag igen, mégis, a lába valahogy mindig máshová került, mint kellett volna. A lépcsősor előre dőlt, mintha nem lenne egyensúlyban ... mintha a lépcsőfokok az orr irányában lejtettek volna.
Peuchen őrnagy is ugyanezt tapasztalta. Mr. Haysszel az A fedélzet elülső részében álldogált, nézegetve a fedélköziek jégfocizását, amikor egyszerre úgy érezte, enyhén megdől a fedélzet. - Hiszen megfeneklettünk! - kiáltotta Haysnek. - Ez nincs rendjén. A víz teljesen nyugodt, a hajó pedig áll!
- Ó, nem is tudom. Hiszen ezt a hajót nem lehet elsüllyeszteni - válaszolta nyugodtan Hays.
Másoknak is feltűnt ez a megdőlt helyzet, de úgy érezték, tapintatlanság lenne megemlíteni. Az 5-ös számú kazánházban Barrett fűtő elhatározta, hogy nem szól róla a szivattyúkkal küszködő gépészeknek. Odafent, az A fedélzet nagy előcsarnokában Gracie ezredes és Clinch Smith is így határozott. A parancsnoki hídon a dőlésjelző azt mutatta, hogy a Titanic orra valamelyest megsüllyedt, és öt fokkal dőlt meg a jobb oldal felé.
Andrews és Smith kapitány gyors számvetést végzett. Víz az orr-rekeszben - az 1. számú rekeszben - a 2. számúban, a postázóban, a 6-os kazánházban, és az 5-ösben is. Tizennégy láb mély víz a gerincvonal fölött, tíz percen belül, mindenütt, kivéve az 5-ös kazánházat. Mindent egybevetve, a tények arra mutattak, hogy 300 lábnyi rés keletkezett, és az első öt zárórekesz helyrehozhatatlanul víz alá került.
Hogy mindez mit jelent? Andrews higgadtan kifejtette. A Titanic biztonságosan fennmarad a vízen, ha tizenhat zárórekesze közül bármelyik kettőbe behatol a tenger. Akkor is, ha bármelyik hármat elönti, sőt még akkor is, ha az első négy kerül víz alá. De, a sérülés mértékétől függetlenül, nem marad fenn, ha az első öt rekesz megtelik vízzel.
A rekeszfal az ötös és hatos rekesz közt csak az E fedélzet magasságáig húzódik. Ha az öt első rekesz víz alá kerül, az orrtőke annyira lesüllyed, hogy a víz feltétlenül átözönlik az ötösből a hatosba. Amint az is megtelt, tovább ömlik a hetesbe, és így tovább, sorra a többibe. Egyszerű, világos, matematikailag helyes számítás. Nincs menekvés.
Mégis - döbbenetes. Hiszen mindenki úgy tartja, hogy a Titanic elsüllyeszthetetlen. És nemcsak az utazási irodák reklámfüzetei szerint. A Shipbuilder (Hajóépítő) című tudományos-műszaki folyóirat 1911. évi különkiadása a hajó zárórekeszrendszerét leírva külön kiemelte: "A kapitány egy elektromos kapcsoló egyszerű elfordításával, egyetlen mozdulattal minden záróajtót azonnal elreteszelhet, végig az egész hajón, ami annyit jelent, hogy a hajó gyakorlatilag nem süllyedhet el."
Most a kapcsolót elfordították, Andrews mégis azt mondja: nincs menekvés. Nehéz dolog volt ezzel szembenézni. Smith kapitánynak különösen nehéz. Elmúlt ötvenkilenc éves, mostani útja végeztével nyugdíjba készül. Megtehetne volna hamarább is, de már hagyomány volt a White Star Line-nál, hogy minden fontos hajójukat ő viszi el első útjára. Hat éve sincs, amikor a vadonatúj Adriatic első átkelése után kijelentette.
- Nem tudok elképzelni olyan körülményéket, amelyek közt elsüllyed egy modern hajó. Képtelenség, hogy ezt a hajót fatális katasztrófa érje. A modern hajógyártás már túlhaladt ezen a szinten.
Most egy kétszer akkora óceánjáró parancsnoki hídján állt, kétszer olyan biztonságos hajón - és éppen az építője mondja: az óriás nem képes fennmaradni a vízen!
12 óra 05 perckor, huszonöt perccel az összeütközés, a súrlódó reccsenés után, Smith kapitány parancsot adott Wilde főtisztnek, szedesse le a ponyvát a mentőcsónakokról, Murdoch első tisztnek pedig, hogy sorakoztassa fel az utasokat. Moody hatodik tiszt feladata volt előhozni a mentőcsónakok beosztási listáját. Boxhall negyedik tisztnek fel kellett keltenie Lightoller második és Pitman harmadik tisztet. Maga a kapitány továbbment a csónakfedélzet bal oldalán, hogy húsz yarddal odább felkeresse a rádiósfülkét.
Odabent sem John George Phillips első rádióstiszt, sem Harold Bride második rádióstiszt nem adta jelét, mintha tudná, mi történt. Kemény napjuk volt. 1912-ben a szikratávíró még bizonytalan műszaki újdonságot jelentett; a rádió hatóköre kicsi, a rádióstisztek gyakorlatlanok, a jelzéseket nehezen tudták venni. Rengeteg volt az ismétlés, sok a fölösleges magánüzenet. Az utasokat elbűvölte az új csoda; nem állták meg, hogy ne üzenjenek az otthoniaknak, vagy más hajókon utazó barátaiknak.
Ezen a vasárnapon is felhalmozódtak az üzenetek. Elegendő robot annak, aki havi harminc dollárért napi tizennégy órát dolgozik. Phillips is így volt ezzel. Már este volt, és még mindig zsúfoltan állt a kimenő rádiógrammokat tartalmazó kosár, sok a bosszantó áthallás is. Alig egy órája, éppen amikor sikerült összeköttetést teremtenie a Cape Race-i szikratávíró-állomással, a Californian közbeszólt valamit holmi jéghegyekről. Annyira közelről hallatszott az adás, hogy Phillips szinte megsüketült. Nem csoda, hogy barátságtalanul visszakopogta: - Hallgasson, hallgasson már, lépjen ki, foglalt vagyok; Cape Race-szel vagyok összeköttetésben!
Olyan nehéz napja volt, hogy Bride második rádióstiszt elhatározta, éjfélkor fölváltja Phillipset, bár csak hajnali kettőtől kerülne rá a sor. 11.55-kor ébredt, mert a hálófülkét a "hivatali helyiségtől" elválasztó függöny súrolta az arcát. Most megkérdezte Phillipset, hogyan mennek a dolgok. Társa azt felelte, éppen most szakította meg a kapcsolatot Cape R.ace-szel. Bride visszament a fekvőhelyéhez, ledobta a pizsamáját, Phillips pedig utánaszólt, hogy szerinte valami sérülés érte a hajót, vissza kell menniük Belfastba.
Pár perc múlva Bride már felöltözve került elő és átvette kollégájától a fejhallgatót. Phillips éppen bebújt a zöld függöny mögé, amikor megjelent Smith kapitány: - Jéghegybe ütköztünk. Szemlét tartunk és döntünk a teendőkről. Készüljön fel a vészjelzések leadására. De ne jelezzen semmit, amíg nem szólok!
Azzal elment, de pár perc múlva ismét megjelent. Ezúttal csak a fejét dugta be az ajtón:
- Adja le a segélykérő jelzést!
Addigra Phillips visszatért a rádiósszobába és megkérdezte, hogy szabályszerű vészjelzést adjon-e le. Smith azt válaszolta: - Igen, mégpedig azonnal!
Átadott Phillipsnek egy papírszeletet, amely a Titanic pontos helyzetét tüntette fel. Phillips visszavette Bride-tól a fejhallgatót és éjfél után 15 perccel kopogtatni kezdte a "CQD" betűket, az akkori nemzetközi segélykérő jelzést, majd közvetlenül utána "MGY" betűket, a Titanic hívójelét. Újra még újra, hatszor egymás után röppent a hívás a fagyos, sötétkék atlanti éjszakába.

Tíz mérfölddel távolabb, a Californian harmadik tisztje, Groves, Cyril F. Evans rádiótiszt priccsén ült. Groves fiatal, eleven férfi volt csupa érdeklődés aziránt, ami a nagyvilágban történik. Szolgálat után többnyire betoppant Evans rádiósfülkéjébe, hogy elcsípje a legfrissebb híreket. Sőt, maga is szívesen eljátszogatott a készülékkel.
Evans hagyta babrálni. Nem sok olyan tiszt szolgált harmadosztályú tengerjárón, akit különösebben érdekelt volna, mi történik a távoli világon, a rádiótávíró iránt pedig senki sem mutatott lelkesedést. Annyi bizonyos, a Californianon egyetlen lelkes rádiókedvelő sem volt kívüle. Evans tehát szívesen látta Grovest.
De éppen azon az estén nem. Nehéz napja volt, ő a hajón az egyetlen rádiós, senki, aki fölválthatná. Különben is eléggé nyersen rápirítottak tizenegy óra tájban, amikor közölni akarta a Titanickal, hogy a Californian útját úszójég állja el.
Így aztán semmi kedve sem volt amatőrködni, és fél tizenkettőkor, amikor lejárt a szolgálati ideje, lezárta a készüléket. Holtfáradtan beszélgetni sem volt kedve, bár Groves kitartóan faggatta. - Milyen hajókkal csevegtél, Spark?
- Csak a Titanickal - felelte a rádiós, fel sem nézve a képeslapjából. De Grovest nem tudta lerázni. A harmadik tiszt föltette a fülhallgatót. Valóban elég jól értett már a rádiózáshoz, ha egyszerűbb üzenetről volt szó. Csakhogy nem ismerte a berendezést. A Californian rádióberendezésén óraszerkezet működtette a mágneses detektort. Groves nem húzta fel az órát, ezért nem is hallott semmit.
Végül elunta, letette a fülhallgatót az asztalra, és lement szórakoztatóbb társaságot keresni. Ez valamivel 12.15 után történt.

"A Úristen sem tudná elsüllyeszteni ..."

A szakácsok szállására nyíló ajtó ki-be csapódott Charles Burgess péksegéd vaságya előtt. A fiatal férfi felriadt álmából és az ajtóban álló George Dodd stewardra bámult. Dodd, ez a kövérkés, máskor kedélyes ember most nagyon komolyan szólt be hozzájuk: - Fölkelni fiúk, süllyedünk!
Dodd már ment is tovább a pincérek szállása felé, ahol egy másik steward, William Moss keltegette társait. A legtöbben nevetni, tréfálkozni kezdtek, amikor Dodd kiáltozva rájuk tört: - Mindenki föli Senki sem maradhat itt! - Dodd és Moss most együtt sietett tovább a stewardok szállása felé. A dohányzó szoba stewardja, Witter már hallott egy-két baljós hírt Hutchinson hajóácstól: - Az a rohadt postásfülke teli van vízzel! - Moss ebben a pillanatban érkezett oda és hozzátelte:
- Igazán súlyos a helyzet, Jim!
A szellemeskedés, amellyel az első vészhírekre reagáltak, lehervadt és a személyzet kikászálódott az ágyból. Burgess pék félálomban rángatta magára a nadrágját, ingét, de a mentőmellényét nem. Walter Belford fehér pékzubbonyát vette fel, nadrágot húzott, de a meleg alsóval nem vesződött. Ray steward már több időt szánt az öltözködésre, és bár nem volt nyugtalan, mégis városi ruháját vette fel. Witter steward is felöltözött, de még kinyitotta a bőröndjét és megtömte a zsebét cigarettával, magához vette első gyermekének a főkötőjét is,, amit kabalaként mindig magával hordott, aztán csatlakozott társaihoz, akik már csoportosan siettek az összekötő folyosón a mentőcsónakok felé.
Elöl, a nagy nyüzsgéstől távol, Samuel Hemming szerelő visszamászott az ágyába, abban a biztos tudatban, hogy az orrrekesz felől hallható sziszegő hang nem jelent nagy vészt. Már majdnem elaludt, amikor a hajóács beszólt: - Én a te helyedben elhordanám az irhámat. Fenemód gyorsan megtelünk vízzel. A lenti teniszszoba már egész kis uszoda. - A következő pillanatban bekukkantott a fedélzetmester és rájuk rivallt: - Ki innen, fiúk! Fél órátok van még az életből. Mr. Andrews mondta. De tartsátok meg magatoknak, ne mondjátok senkinek!
Az első osztályú dohányzóban nem is tudta még senki. A bridzsparti tovább folyt. Steffanson hadnagy kortyolgatta forró limonádéját, az egyik játékos éppen osztani készült, amikor hajóstiszt jelent meg az ajtóban: - Uraim, csatolják fel a mentőmellényt. Bajban vagyunk.
Mrs. Washington Dodge A fedélzeti luxuskabinjának ágyán feküdt és a férjét várta. Dr. Dodge San Franciscó-i törvényszéki szakértő kiment megtudni, hogy mi a helyzet. Nyílt az ajtó, és csendesen belépett a bíró: - Ruth, úgy látszik, komoly baleset ért bennünket. Azonnal öltözz és gyere fel a fedélzetre !
Két szinttel lejjebb Lucien Smith asszony beleunt a várakozásba, hogy a férje híreket hoz és elaludt. Váratlan kattanás: felgyulladtak a lámpák, s a férje mosolyogva állt az ágya előtt. Nyugodtan magyarázta: - Északon járunk, jéghegybe ütköztünk. Semmi az egész, de valószínűleg egy nap késéssel érünk New Yorkba. A rend kedvéért a kapitány mégis parancsot adott, hogy a nők gyülekezzenek a fedélzeten.
Hát így történt. Sem vészcsengő, sem sziréna, sem általános riadó. Az óriás hajón mégis gyorsan végigfutott a hír.
Egy nyolcesztendős kisfiú, Marshall Drew sehogy sem értette, miért kell felkelnie. Nagynénje, Mrs. James Drew ébresztette azzal, hogy rögtön fel kell mennie a fedélzetre, de ő nem akart kibújni az ágyból. Mrs. Drew azonban hajlíthatatlan volt.
Arthur Peuchen is nagyon megdöbbent, jóllehet ő már járt odafenn és látta a jeget. A nagy lépcsőházban hallotta a vészhírt, de nem akarta elhinni. Megdöbbenve igyekezett a kabinjába, hogy frakkját valami meleg öltönyre cserélje fel.
A legtöbb utas a stewardjától tudta meg, hogy baj van. John Hardy, a másodosztály főpincére egymaga húsz-huszonnégy kabint riasztott. Mindenhová benyitott, és elkiáltotta magát: -Mindenki a fedélzetre, mentőmellényt felcsatolni, azonnal!
Az első osztályon udvariasabban zajlott a riadó, a stewardok kopogtattak. Akkoriban az ilyen luxushajón egy stewardra nem jutott több nyolc-kilenc kabinnál, így aztán a hajópincér úgy viselkedett az utasaival, mint tyúkanyó a csibéivel.
Alfred Crawford hajópincér jellegzetes típusa volt az ideális stewardnak. Harmincegy esztendeje kerülgette a szeszélyes utasokat, értette hát a módját, hogyan bújtassa bele az idős Albert Stewartot a mentőzubbonyba. Még az öregúr cipőjét is befűzte. A C 89-esben Andrew Cunningham hajópincér segítette fel a mentőmellényt William T. Steadre. Közben a híres szerkesztő szünet nélkül zsörtölődött, hogy mire való az egész szamárság. A B 84-ben Henry Samuel Etches steward, mint valami szakképzett szabó igazgatta a dúsgazdag Benjamin Guggenheimra a mentőmellényt.
- Szorít ez a vacak - panaszolta a bánya- és kohókirály. Etches fogta a mentőövet, igazított rajta, és újra ráadta. Guggenheim most már indulni akart, úgy, amint volt, de Etches nem engedte, mondván: nagyon hideg van. Guggenheim beadta a derekát. Etches meleg szvettert erőszakolt a milliomosra, azzal küldte fel a fedélzetre.
Némelyik utas ennél is nehezebb eset volt. Etches például zárva találta a C 78-as kabin ajtaját. Amikor már két kézzel dörömbölt az ajtón, belülről kiszólt egy gyanakvó férfihang:
Mi az? - Majd egy nő kérdezte tőle: - Mondja el pontosan, miről van szó? - Etches magyarázott; próbálta rávenni őket, hogy nyissák ki az ajtót. Hiába. Pár percnyi rimánkodás után kénytelen volt továbbmenni a következő kabinhoz.
A hajó egy másik részén is problémát okozott egy bezárt ajtó. Beszorult, mire néhány utas együttesen betörte, hogy a bennrekedt férfit kiszabadítsa. Ebben a pillanatban felbukkant egy dühös steward és azzal fenyegetőzött, mindannyiukat letartóztatják, amint a Titanic befut New Yorkba, hiszen kárt okoztak a hajózási vállalat tulajdonában.
12.15-kor senki sem tudta, tréfára fogja-e a dolgot, vagy komolyan vegye. Például: betörjön-e egy ajtót, és hős legyen, avagy betörje, hogy aztán New Yorkban letartóztassák miatta. Senki sem reagált egyformán a helyzetre.
Mrs. Arthur Ryerson úgy érezte, minden perc drága. Nem hagyhatja aludni a férjét. Futkosott ide-oda, hogy összeterelje a családot. Hatan voltak: a férje, három gyermeke, a nevelőnő meg a szobalány; a gyerekek túl lassan mozogtak. Végül elvesztette a türelmét, legkisebb lányának gyorsan bundát kanyarított a hálóinge fölé, és ráparancsolt, indulás azonnal. Mrs. Lucien Smith viszont úgy érezte, rengeteg ideje van: lassan, megfontoltan öltözködött, minden eshetőségre számítva; felmérte, mit hozhat még ez az éjszaka. Meleg gyapjúruhát vett magára, magas szárú cipőt, két kabátot, a fejére bélelt csuklyát. Közben férje állandóan arról beszélt, mi lesz, amikor New Yorkban partra szállnak. Onnan vonaton rögtön délnek indulnak? Beszélt erről-arról, csak éppen a jéghegyről nem. Már indultak is a fedélzetre, amikor Mrs. Smithnek eszébe jutott, visszafordul és magához veszi az ékszereit. De a férj most már megelégelte a dolgot, kijelentve: ilyen csip-csup holmikkal nem érdemes foglalkozni. Mrs. Smith tehát csak három kedves gyűrűjét vette magához. Gondosan bezárták a kabin ajtaját maguk mögött, és elindultak a lépcsőn. Közvetlenül mögöttük Rothes grófnő haladt a lépcsőn, unokahúgával, Gladys Cherry-vel. Ők nem tudták felcsatolni a mentőmellényüket, s egy úr megállt, hogy segítsen nekik. Az udvariasságot még azzal is megtetézte, hogy szőlővel kínálta a hölgyeket.
Abból, ki mit visz magával, látni lehetett, hogyan fogják fel a helyzetet. Adolf Dyker kis zacskót adott át a feleségének, két aranyórával, két gyémántgyűrűvel, egy zafír nyaklánccal és kétszáz svéd koronával. Miss Edith Russell muzsikáló játékmalacot vitt magával, az agyagállat "macsics"-táncdalt csilingelt, ha meghúzták a farkát. Stewart Collett, fiatal teológiahallgató, másodosztályú utas, csak a Bibliáját vette magához. Lawrence Beesley könyvekkel tömte meg viharkabátjának zsebeit. Norman Campbell Chambers. revolvert és iránytűt vágott zsebre, mint aki a kannibálok közé készül. Johnsan hajópincér most már egészen más fejleményeket várt, mint egy belfasti visszautazást, ezért négy narancsot dugott a zubbonyába. Mrs. Dickinson Bishop 1100 dollár értékű ékszert hagyott a kabinjában, és visszaküldte a férjét, de nem az ékszerekért, csak a muffjáért.
Arthur Peuchen őrnagy a C 104-esben az asztalon levő fémdobozt nézte. Kétszázezer dollár értékű kötvény volt benne, készpénzben pedig százezer dollár. Ezen gondolkodott, amíg levetette frakkját, két hosszú meleg alsót húzott, majd jó vastag öltönyt. Aztán még egyszer körülnézett a kabinban - rápillantott a tömör rézágyra, a falon végigfutó zöld hálóra, ahol éjszaka értékeiket helyezték el a gazdag utasok, a márvány mosdóra, a fonott karosszékre, a lószőrrel töm

Ez történt a közösségben:

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu